Vallomások a facebook üzenőfalán
"TAXI TEHERAN (film, Cirko-Gejzír) Erre ültünk be tegnap. Nem számítottunk rá, hogy egy film, ami kizárólag egy taxi belsejében lévő kamerák vágóképeiből áll, odáig visz, hogy fél órával később a szomszédos étterem asztalánál beszélgetünk arról, én sírva, hogy ez rólunk szól, ez a mi országunkról is szól, hogy errefelé megyünk, hogy békák vagyunk az egyre melegedő löttyben, és ugrani kell, amíg nem késő, hogy itt hagyom a szerelmes nyelvemet, ezt a magyar anyanyelvet, amit szenvedélyesen szeretek.
A Városligetet, Újpestet, Zuglót, és hogy nem érzem már, hogy az enyém is az ország. Még a Liget fáit megsimogatom majd, megölelem, mi marad belőlük, nem tudhatjuk.
Ott kezdődött, amikor huszonéves koromban kisajátították a kokárdát. Felfoghatatlan volt, tehetetlenül álltam, és éreztem, ahogy letépnek valamit rólam, ami aprócska korom óta a részem.
Talán 5 éve kezdtem el intenzíven foglalkozni azzal, mi is zajlik erre mifelénk. Eleinte talán hetente, pár éve azonban minden napra jut szinte valami, amivel azt mondják, ha nem azonosulsz a mi álláspontunkkal, nem vagy a nemzet része, nem vagy magyar. Ez már közhely, tudom, de nem tudom közhelyesen érezni. Különösen most nem, amikor már nem látok reményt arra, hogy a maradásom, tegyek bármit, megváltoztathat bármit érezhetően.
Szálanként vágják el a kötődésem, félelmet fecskendezve a helyébe, és az egyre sürgető késztetést, hogy kimenekítsem a gyerekeimet és magamat.
Ez már nem burkolt fasizmus. Már egy éve sem az volt. Nyílt vállalása a mértéktelen gonoszságnak, a pusztítás, az emberi életek pusztítása felett érzett élvezetnek.
Mit többet mondhatnék róla, mint amit olyan sokan elmondtatok, leírtatok már? Semmit. Lassan elnémulok, csak csöndben siratom, hogy volt egy hely, ahol otthon voltam, írok pár akkordot ahhoz, hogy Az otthon ott volt, ahol bejártunk mindent százezerszer már, s apánkat kértük, hogy vegyen fel most az egyszer, mert magasról más lesz a táj, és éneklem a Kedvesnek, ha tudom, de nem fogom tudni, mert csak sírok majd, és hetek múltán megnyugszom, és egy új ország új házában aprócska otthont teremtek magunknak." (Cserményi Csilla Virág Flo)
∗∗∗
"Pont azon gondolkodtam,hogy vajon mi a franc köt még ehhez az országhoz. Nincs állandó munkám,nem látom biztosítva a gyermekeim jövőjét, a menekült hullám rávilágított arra,hogy gyűlölködő emberek vesznek körül és lassan fojtogat ez a légkör. A tolerancia,szolidaritás kihaló félben van, élednek a náci eszmék...A kis kertem,a fáim virágaim egyenlőre maradásra késztetnek, de a csomagolás gondolata egyre sűrűbben hatalmába kerít engem is. Elgondolkodom azon vajon mi is a Haza. A haza egyenlő a szülőfölddel? A haza talán az ahol jól érzem magam. Jól érzem magam ahol egyenlőség van, és az egyenlőséghez minden megadatik." (Szuchánszki Márta)
∗∗∗
"Régen én is így voltam vele. 2006-ban az utolsó 20 tüntetőben benne voltam Gyurcsány ellen. Még BP-re is felmentem a fáklyás felvonulásra. 4 évig bőszen gyűlöltem a baloldalt, Orbánt az ország megmentőjeként reméltem és el akartam hinni, hogy a reményem valóság. Aztán eljött 2010 és a mai napig azt gondolom, helyesen cselekedtem amikor rá szavaztam, mert polgárháború lehetett volna, ha bukottak nyernek újra.
Aztán 2010-ben elkezdődött. Először csak legyintettem. "Büdös komcsi!", gondoltam a környezetvédelem tanáromra, amikor szidni merészelte a kormány néhány kérdéses intézkedését. Egyszeri megingások - gondoltam magamban. Aztán azt hiszem az új Alaptörvény bevezetése idején már komolyan kezdtem gondolkodni a lelépésen. A kormány nyilvánvalóan nem erre kapott felhatalmazást (tőlem legalábbis biztosan nem). Pocsék munkám volt (azóta is ott vagyok), azt is fél év keresés után sikerült komoly protekcióval megszerezni és az se esett jól, amikor kiderült, hogy a start kártya nekem rohadtul nem ad adókedvezményt, amikor megtudtam, hogy 63 ezret fogok keresni, csak azért nem mondtam fel, mert tudtam: 1 év munkaviszony nélkül még segélyt sem kapok. , elárultnak éreztem magam, nem így nézett ki a nagybetűs élet.
Eltelt két és fél év, és barátnőmmel (most már menyasszonyommal) már napi szinten beszélgettünk arról, hogy melyik országba is kellene menni. aztán jött az internetadó. Ekkorra már kb. fél éve apátiában voltam az újabb 2/3 miatt. Láttam, hogy a generációmnak itt már nem terem babér, hogy semmi értelme a maradásnak. Ekkor jelentették be az internetadót és egy csapásra magamhoz tértem. Hiszen itt nem én vagyok a hülye, itt rombolják a demokráciát, azt a demokráciát, amiért én még tüntettem is! A kormány ráadásul inkompetens, még egy sima adótörvényt sem tud rendesen megépíteni!
Őrült számokat láttam, hihetetlen összegeket olvastam, hogy mit jelent az internetadó és hogy cenzúrázzák a valóságot hogy innen már csak egy lépés a határok lezárása. Láttam a tüntető tízezreket és rájöttem, hogy ezek a rohadékok az én kib@szott hazámat teszik tönkre és hogy én nem fogok innen eltakarodni, ezek a hazaáruló rohadékok viszont igen! Ezek az emberek tudatosan tették ilyenné az országot, reménytelenné és depresszióssá, hogy az ellenállás szikláját a diktatúra viharában megtörő szomorúfűzzé tegyék. Majdnem én is leléptem, mielőtt rájöttem volna, hogy a legnagyobb szolgálatot pont ezzel teszem nekik.
A haza bajban van, Rákosi óta nem volt ekkora bajban, én pedig, aki tevékenyen részt vett az előző kormány megbuktatására tett kísérletben, most simán lelép? Hát nem! Ez az ország az enyém is és büszke vagyok a nyelvemre, a történelmünkre, minden hegyre, minden völgyre, minden falura és városra, minden szabadon elkövetett hibára és minden rabigában felemelt emberfőre és qrvára nem fogok elmenni csak azért, mert pár hazaáruló ki akar ebrudalni innen engem és minden más jó érzésű embert! Az egész életem ehhez az országhoz, ehhez a nemzethez köt. Vagy eldobom az életem, vagy teszek azért, hogy jobb legyen.
Számomra ez a döntés az internetadó idején született meg: egész életemet itt töltöttem, minden ami vagyok, ide köt. Nem megyek el, amíg van esély ennek az életnek, ennek a hazának a jobbá tételére. Ha olyan országban akarok élni, ahol jó élni, akkor ezt teszem azzá, nem pedig máshova megyek megtűrtként, ahol senkit és semmit nem ismerek. Itt születtem, itt élek és itt is maradok, mert ez az én országom, ez az én életem! Ha szebb életet akarunk, akkor ne meneküljünk, hanem tartsunk össze még a legnehezebb pillanatban is, mert egységben az erő!
Ha elmegyünk, ő nyert. És akkor ez az ország elpusztul." (Csabai László)
Köszönöm a szerzőknek a közléshez való hozzájárulását!
vnm
Kép: Szuchánszki Márta
