Sokszor vádolnak azzal, hogy polgármesterként szándékosan lassítottam, vagy egyenesen akadályoztam a budavári műemléki lakások magántulajdonba kerülését. Mi a valós helyzet a műemléki lakásokkal, honnan indult és hol tart ez a folyamat? Minderről egy sorozatban szeretnék beszámolni Önöknek.
Ezt a hatrészes cikksorozatot elsőként a polgármesteri hírlevelemben osztottam meg 2024. nyarán, és most folytatásokban a blogoldalamon is közzéteszem.
A vári műemléklakások ügye a rendszerváltás idejére nyúlik vissza. 1990-95. között országszerte eladóvá váltak a háború után államosított tanácsi lakások. Budapesten ezt a folyamatot a Fővárosi Vagyonátadó Bizottság végezte. Ennek során hivatalosan azt az elvet követték az I. kerületben, hogy a műemléki épületek maradjanak önkormányzati tulajdonban, a többi épület pedig legyen eladható. Ez az elv szakmai szempontból nagyon is érthető volt, hiszen azt szolgálta, hogy az ország legismertebb műemléki épületegyüttesét, a Budai Várat a szakmai garanciákat és a forrásokat is biztosítva nagyjából egy kézben tartsa. Azt gondolom, ugyanakkor, hogy ez az elv nem volt elég jó. Egyrészt nem vette figyelembe, hogy a lakások egy részében olyan emberek éltek, akik a II. világháború során lerombolt vári lakóházakat a saját kezükkel építették újjá, akik a lakások tulajdonosai voltak és az államosítások során egyszerűen elvették tőlük - majd a rendszerváltáskor nem adták vissza. Az emberek számára nem volt eléggé érthető, hogy a romokból újjáépített lakóházak közül miért lett az egyik műemlék, a másik pedig nem. Miért nem lett műemlék például az akkori tanácsi potentát által lakott ház (ami miatt ő megvehette a lakását) és miért nem lett az a másik? Nem a szakmai érveket, hanem a politikai manipulációt látták benne és történelmi sérelemként élték meg, hogy nem vehették meg. Hibának látom, hogy az önkormányzati tulajdonban tartás nem a vári polgárnegyed egészét érintette (ami szakmailag és emberileg is jól érthető lett volna), hanem csak a nagyobb részét, így a megcélzott műemlékvédelmi és városfejlesztési feladatok is csak részben tudtak teljesülni.
Az ilyen módon elidegeníthetetlen önkormányzati lakásokat kizárólag cserélni lehetett a törvényi előírások szerint. Ez az előírás azért született, mert a rendszerváltás után igen sok korábbi önkormányzati bérlőt játszottak ki a lakásmaffia lelkiismeretlen szereplői a lakhatásukból. Ennek értelmében a lakásbérlet pénzzel nem váltható meg, azaz nem adható el, csak egy másik, beköltözhető lakásért cserélhető. Ez biztosította, hogy a bérlő nem marad lakhatás nélkül, nem kerül az utcára.
A Fővárosi Vagyonátadó Bizottság döntései egyébként nem voltak megtalálhatóak teljes körűen a Budavári Önkormányzatnál akkor, amikor átvettem a kerület vezetését, az önkormányzati lakások aktái minden szempontból rendezetlenek és hiányosak voltak, az önkormányzat ingatlanvagyonáról nem állt rendelkezésre átfogó és aktualizált vagyonkataszter. Ezt a harmincéves mulasztást az elmúlt négy évben pótoltuk.
A történelmi sérelmet az önkormányzat előző, fideszes vezetése arra használta, hogy függőségben tartsa a vári bérlőket (az elidegenítési tilalommal sújtott épületek nemcsak a Várban vannak, de a legtöbb érintett épület ott található). Az a mendemonda járta, hogy “deal”, azaz megállapodás köttetett a kerület vezetése és a műemléki bérlők között, aminek értelmében a ‘90-es években megállapított szociális lakbéren (250,- Ft/m2) bérelhetik változtatás nélkül a lakásokat, a jövedelmi viszonyokat nem vizsgálja az önkormányzat. Ezt a konstrukciót nevezték "örökbérleti" jognak, mivel az volt a gyakorlat, hogy a bérlők közjegyző előtt tett nyilatkozattal kijelölhetik, hogy haláluk után ki “örökli” a bérleti jogot.
Csakhogy ez a deal valójában nem létezett.
A megörökölt lakásrendeletben egyetlen szó sem esett arról, hogy a határozatlan idejű lakásbérleti szerződéseket milyen bérleti díjjal kell kötni illetve a díjat kell-e emelni vagy megtartani. Ez azt jelentette, hogy az egyes lakások vagy akár az egész lakásállomány bérleti díját a polgármester bármikor felemelhette. És a hírek szerint voltak is olyan esetek, amikor ezt meg is tette abból a célból, hogy a bérlőt elüldözze a lakásból.
A megörökölt lakásrendeletben volt olyan szakasz, ami a bérleti jog “öröklésével” kapcsolatos közjegyzői nyilatkozatról szólt, de az valójában csak a törvényben egyébként is garantált bérleti jog folytatásának közokiratba foglalását jelentette. Tehát azt, hogy a lakásban a bérlővel együtt élő családtag (pl. gyermek, unoka stb.) a bérlő halála után folytathatja a bérleti jogviszonyt. Így tehát az, amikor egy adott bérlő olyan közjegyzői nyilatkozatot tett, hogy a vele egyébként a valóságban nem együtt lakó, oda nem bejelentett, nem egyenesági rokon folytathatja a bérleti jogviszonyt, az olyan dokumentum, amit hivatalosan nem vehettek volna figyelembe. Tehát az, hogy figyelembe vették-e vagy sem, az pusztán polgármesteri kegy volt.
A bérleti jog cseréje
a kialakult gyakorlat szerint a lakás értékének fele. A Budai Várban a műemléklakások olyan értékesek, hogy a lakás értékének fele is máshol egy egész lakást ér. Így történhetett meg az, hogy az elmúlt 30 évben a vári műemléklakások bérleti jogáért egész öröklakásokat adtak cserébe. (Sőt, a hozzám eljutott információk alapján ezen felül még kézpénzt is adtak értük, bár ez jogellenes.) Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a cserével bérleti jogot szerzett bérlők úgy élték meg, hogy a lakás az övék, hiszen egy teljes öröklakást adtak cserébe, és teljesen őszintén (bár tévesen) gondolták azt, hogy a bérleti díj, amit fizetnek, valójában csupán közös költség. (Ha figyelembe vesszük, hogy a szociális bérleti díj az évtizedek során nem emelkedett, akkor a lakások bérletéért fizetett 10-20 ezer forintos díj tényleg inkább a közös költség szintjének felelt meg.)
A csereügylethez kérni kell a tulajdonos önkormányzat hozzájárulását. Ha a tulajdonos 60 napon belül nem nyilatkozik, akkor azt hozzájárulásnak kell tekinteni. Nagy Gábor Tamás polgármester gyakorlatilag egy ügynökségnek, a Wágner és Társa irodának biztosított a lakáscserék esetében monopóliumot (ld. korábbi blogposztom). A cseréknél nem vizsgálták, hogy a felajánlott lakás alkalmas-e lakhatásra, emiatt azután különféle közművesítetlen vályogpajták, vagy mint Bayer Zsolt esetében láttuk, faház nyaralók cseréjére adtak engedélyt, ami a valóságban azt jelentette, hogy színlelt, azaz törvényellenes szerződésekkel zajlott a budavári műemlék lakásállomány jogellenes adásvétele, amihez a polgármester valamilyen okból asszisztált.
A 2019-es választások előtt minderre a helyzetre csak töredékesen volt rálátásunk, az itt elmondott információk nagy részét az önkormányzat vezetésébe kerülve tudtuk megszerezni.
A választási programunkban az volt a célunk, hogy azok, akik a rendszerváltás idején bérlők voltak és nem vásárolhatták meg a lakást, azok kárpótlást kapjanak. Úgy láttuk ugyanis, hogy őket valóban történelmi sérelem érte. (Más a helyzet viszont azokkal a bérlőkkel, akik 1995 után, lakáscserével váltak bérlővé. Ők ugyanis pontosan tudták, hogy nem lakástulajdonhoz jutnak, hanem bérlővé válnak, ennek a tudatában hozták meg azt a döntést, hogy másik lakás bérleti vagy tulajdonjogát adják egy vári műemléklakás bérleti jogáért cserébe.) Úgy gondoltuk, hogy a ‘95 előtti bérlők esetében fel kell oldani az elidegenítési tiltást és lehetővé tenni, hogy az önkormányzat megfelelő feltételeket dolgozzon ki és ennek alapján adás-vételi szerződést kössön velük.
Ennek érdekében a hivatal jogászai és független külsős jogászok is megvizsgálták a jogi lehetőségeket a választás után, a kezünkbe került adatok ismeretében.
A vizsgálat eredményéről és a folyamat következő eseményeiről a további hírlevelekben számolok be.
vnm
Címkép: pestbuda.hu
