Bizottságokban, képviselőtestületi ülésen már sokszor elmondtam mindezt, amit leírok.
Arról van szó, hogy az önkormányzat minden évben pályázatot hirdet egyházközségeknek, civil szervezeteknek. Korábban kétféle pályázat volt: civil és karitatív. Idéntől összevontuk a kettőt.
A pályázat célja az, hogy a kerületi lakosok jóléte növekedjék. Azáltal, hogy mindazokat a szolgáltatásokat, amiket az önkormányzat jellegéből fakadóan nem tud megtenni, a civil kezdeményezőkészség serkentésével biztosítsa. A civilek, az egyházközségek tagjai közvetlenül, személyes munkájukkal és ötletességükkel rugalmasan tudják kiegészíteni az önkormányzat szolgáltatásait. Ez a résztvevők számára egyszersmind közösségépítő és élményszerző.
Sajnos, a pályázó egyházközségek és civil szervezetek – részben a korábbi gyakorlatot követve – sok esetben nem programokra, hanem segélyezésre pályáztak. Tehát úgy gondolták, hogy kapnak pénzt az önkormányzattól, és azt a pénzt akkor ők szétosztják azoknak, akiket rászorulónak ítélnek.
Ez nagyon jó szándékú gondolatnak tűnhet, de alapvetően sérti a kerületben lakók esélyegyenlőségét. Miért jusson több pénz egy rászorulónak, ha egyházközséghez tartozik, mintha nem? Ráadásul a pályázatban nem rögzítenek egy korrekt szempontrendszert, ami szerint a támogatást odaadni szándékozzák. Az önkormányzat rendeleteiben részletesen és egyértelműen rögzítve van, hogy ki kaphat pénzbeli támogatást. Ez minden kerületi lakos számára azonos, és ennek a folyósítását az önkormányzat remekül megoldja. Egyetlen egyházközségnek vagy civil szervezetnek sem dolga, hogy az önkormányzat helyett pénzt osztogasson.
Viszont küldetésük volna eredeti és célszerű ötleteikkel olyan programokat szervezni, amelyek természetben, a személyes segítség útján képesek jobbítani a rászorulók helyzetét. Élelmiszer akciók, közösségi programok, életvitelbeli segítség, tanácsadás – ezek csak a leggyakoribb lehetőségek. A pályázat éppen a civilek friss, életszerű, frappáns ötleteit szeretné felébreszteni, támogatni. Ha mégis csak pénzosztásban gondolkodnak, azt megtehetik a hozzájuk egyébként befolyt adományokból.
Amikor felvetem ezeket az aggályaimat, mindig célzatosan elmondják nekem képviselőtársaim és a hivatal dolgozói, hogy így érik el azokat az embereket, akik nagyon szegények, de nem jelentkeznek támogatásért a Népjóléti Irodán.
Ezzel az indokkal komoly problémám van: szerintem az, ha valaki rászorul a támogatásra, de nem kér, az nem érték. E mögött vélhetően valamiféle szégyenérzet húzódik. Márpedig a megfélemlítés után a szégyenérzet felkeltése a legsúlyosabb bűn, amit valakinek a döntési szabadsága, személyi autonómiája ellen el lehet követni.
Indirekten, persze, benne van a célzásban az is, hogy bezzeg, akik kérnek, azok élősködők, rongy emberek. Ha pedig valaki többször kér, akkor…
Erről azt gondolom, hogy akinek lehetősége van kapni, annak a részéről az a logikus és életrevaló magatartás, ha kér. Nem lehet ezért se elítélni, se megvetni. Ha valakinek leszűkülnek a lehetőségei, annak beépül a jövedelmi rendszerébe a segély. Ez nem morális kérdés: itt létfenntartásról van szó.
Ilyenkor szokott előjönni az az érv – meglehetős indulatosan -, hogy de ezek az emberek nem is akarnak dolgozni. Elgondolkoztam ezen. Miért kelt ez ilyen erős indulatot – amely indulatot egyébként a kormányzati kommunikáció szándékosan gerjeszt a bűnbakká tett csoport ellen. Szóval, elgondolkodtam: tulajdonképpen ki az, aki akar dolgozni? Úgy vélem, hogy egészséges emberek sokféle (pl. alkotó, közösségi) tevékenységre érezhetnek indíttatást, örömüket lelhetik munkahelyi sikereikben. Érezhetik azt, hogy a munkájuknak van értelme és célja, el tudják tartani magukat és családjukat, szakmájukban előrejutnak, egzisztenciájukban biztonságban vannak, személyiségükben fejlődnek. De ezek az emberek, ha arra gondolnak, hogy ezt más nem teszi, akkor nem dühöt, hanem sajnálatot kellene érezniük. Egyértelmű tehát, hogy itt nem a munkáról van szó, hanem a létfenntartásért folyó elkeseredett küzdelemről, a súlyosan frusztráló létbizonytalanságról. Arról az irigységből is fakadó felháborodásról, hogy nekem miért kell dolgozni, ha neki nem. Arról, hogy az nem igazságos, hogy én nem tehetem meg, hogy nem dolgozom, ő pedig igen.
A düh és a felháborodás érthető. Mégis úgy gondolom, hogy ezek a kérdések nem kezelhetők az igazságosság vagy a moralitás elvei mentén. Mégpedig azért nem, mert ma hazánkban az elvégzett munka értéke/értékessége nincs összefüggésben az érte kapott jövedelemmel. A képzettség, a szakmai tapasztalat sem biztosít korrekt munkabért. Számtalan ismerősöm van, aki elég képzett, ügyesen alakította az életét, nagyon sokat dolgozik, és jóval átlagon felül keres. Emiatt levonták a következtetést, hogy aki tehát keveset keres, az vagy nem dolgozik eleget, vagy „lúzer”, azaz nem képes élni a lehetőségeivel, esetleg egyszerűen hazudik, hiszen „összesen 100 ezer forintból nem lehet három gyereket nevelni”. Ennek a következtetésnek az erkölcsi fölényéből vetik meg a segélykérőket.
Pedig a következtetés egyszerűen nem igaz. Sajnos vannak, akik valóban csak annyit keresnek, amennyi a jövedelemigazolásukon szerepel. A nagy baj az, hogy általában nincsenek valós adataink arról, hogy milyen jövedelemmel rendelkeznek az emberek. Azért, mert jelenleg a munkát terhelő adók és járulékok rendszere egyáltalán nem segíti azt, hogy felhagyjunk az évezredes gyakorlattal: a hatóságokkal szembeni bizalmatlansággal és leleményes titkolódzással.
Így aztán a hiányos adatokat féligazságokkal kiegészítő nyilatkozatok, a féltékenységet és dühöt ébresztő szólamok segítségével ugrasztja egymásnak a kormányzati kommunikáció a még felszínen lévőket a már fulladozókkal. Remélvén, hogy ezzel elterelődik a figyelem a gazdaság fellendítését valósan célzó intézkedések hiányáról.
Remélem, hogy kerületi szinten előbb-utóbb le tudja mindenki vetkőzni az előítéleteit, és az igazságosság és moralitás illúziójánál erősebb lesz az irgalom és a szolidaritás.
vnm
(a fénykép forrása: teknocleves.blog.hu)
