Ma jöttem haza a kórházból. Szép, modern, tiszta, TV-s, erkélyes kétágyas szobában feküdtem. Minden kórházi dolgozó kedves és korrekt volt. Szó nincs arról, hogy panaszkodni akarnék!
Mégis: csütörtök óta (hétfőn feküdtem be) mást se csináltam, csak a hazamenetelemért küzdöttem. Mert a kórházban úgy érzem magam, mint egy munkadarab. Nem ember vagyok, hanem a személyzet tevékenységének tárgya.
Még odabent voltam, amikor elkezdődött Geréb Ágnes mostani őrizetbe vétele és előzetes letartóztatása. Figyelemmel kísértem a hírekben, elemző műsorokban az eseményeket. Nagyon elgondolkodtató számomra a megszólaltatott ügyvéd gondolatmenete a kettős mércéről.
Valóban: kórházban is halnak meg újszülöttek is, anyák is. Meg is indulnak a vizsgálatok. De az nem szokás, hogy ilyenkor az orvost rendőr vigye el. Sőt, rendszerint a vizsgálatot végző orvosi testület lojális vele. (Számomra érthetetlen, hogy egy gátmetszés közben mobilozó orvost, aki így átvágta a nő végbelét is, a kivizsgáló szakértők felmentettek a szokásos kockázatra hivatkozva.)
Nézem a tudósításokat, elemzéseket, és közben úgy érzem, a lényegről senki sem beszél.
Arról, hogy a várandós anyák egy része fél a kórháztól. Fél attól a kiszolgáltatott és megalázó helyzettől, ami egy kórházi "betegnek" a sorsa.
Ma jöttem haza a kórházból - megértem őket.
vnm
