Ön megenne egy szelet abonettet délután 3-kor, amit még reggel 7-kor kentek meg margarinnal?
A Gundel-ügyre nem azért kapjuk fel a fejünket, mert nem vagyunk vele tisztában, hogy egy kormányzatnak időnként reprezentálnia kell. A Gergely Zsófia (HVG) által kikért szerződésekből egyértelműen látszik, amit amúgy is sejtettünk: a Gundel nem a miniszterelnöki menza miatt pályázott, hanem a rendezvények kiszolgálása érdekelte. Fel is van sorolva, hogy hányszor és mekkora látványos étkezést szerveztek. Tehát megnyugodhatunk: ha jön az angol királynő, akkor nem zsírosdeszkát fog kapni – és ez rendben is van, a reprezentáció része a diplomáciának és legyünk rá büszkék, ha van neves hazai vendéglátás, amely ennek meg tud felelni.
A gond sokkal inkább az, hogy a nagyon drága reprezentációval fizetjük meg közpénzen azt is, hogy a minisztérium dolgozói (és csak ők) minden nap a normál árszínvonalnál jóval olcsóbban kapnak reprezentációs minőségű menzát. Mindeközben a közétkeztetés egyfolytában gond. Az én gyerekeim is többször jönnek haza éhesen, mint nem, pedig nem válogatósak, de a zselékrumplit nem szeretik, amit teljesen megértek. És akkor még nem beszéltünk a valamilyen ételallergiával küzdő gyermekek diétás kosztjáról, amelynek egyik emblematikus eleme az egy szelet abonett uzsonnára, amit reggel megkennek margarinnal és délután kéne megennie a gyereknek… Mert az igazi gasztronómiai kihívás manapság nem az, hogy tud-e valaki 400 fős rendezvényt kiszolgálni, hanem hogy képes-e hosszú távon egészséges és étvágygerjesztő menzát üzemeltetni megfizethető áron. Jamie Oliver is rájött erre, és arra is, hogy a modern vendéglátás nincs felkészülve erre a feladatra. Egyébként azt látom, hogy általában az irodában dolgozók számára is állandó kérdés, hogy hol tudnak gyorsan, olcsón jót ebédelni, csak a felnőttek ebben maguk dönthetnek, választhatnak.
Ha van értelme annak, hogy egy kormányzat folyamatosan keresi a legmagasabb minőséget, akkor az az, hogy ennek nyomán maga után húzza az egész hazai étkezési kultúrát, hogy kitapossa az utat a tömeges igény számára.
És itt érkeztünk el a Budapest Sportfőváros programhoz. Épül a Puskás Ferenc Stadion, amely lassan olyan méreteket ölt, hogy a Holdról is látszani fog. Csepel egész északi területe egy nagy sportközpont lesz és megindul a Népliget átépítése Fradi Várossá. Megannyi lehetőség protokolláris eseményekre – és közpénzek számolatlan elköltésére. Gondoljunk csak a vizes vb-re, amelynek a költségvetése gyors ütemben 100 milliárd forint fölé nőtt – hogy azután abban az évben a budapesti turizmus visszaesését okozza a rendezvénysorozat.
Mindeközben a kötelező mindennapi testnevelés órákon az iskolások a folyosón gimnasztikáznak vagy az alagsorban csocsóznak – mert tornaterem vagy téliesíthető iskolai sportpálya nincs elég. Az iskolás gyerekek nem tudnak pusztán szabadidősportot végezni, nincs erre lehetőség (néhány nagyszerű és áldozatkész edző óráinak kivételével). Vagy versenyző nevelés folyik (és ide csak a kis kortól odajáró, tehetséges gyerekek jönnek szóba) vagy nagyon drága sportklubok vannak, ahova sokszor nem is tud egyedül járni a gyerek, mert messze van.
És igen, vannak kivételek, nagyon becsülöm ezeket, de rendszerszinten nem működik, hogy a gyerekek a szabadidejüket örömsporttal tölthessék. A nagyszabású sportberuházásoknak az volna az egyetlen értelme, hogy maguk után húzzák az egész magyar sportéletet és az alulról építkező infrastruktúrát mindenki elérheti, használhatja. Hiába vannak nagyszerű olimpikonjaink, ha közben a mozgásszegény életmóddal összefüggő betegségek vezetik a halálozási rangsort. Olyan ez, mint a budavári műemlékházak, amelyeknek csuda szépre felújított és restaurált homlokzata mögött kifűthetetlen, fenntarthatatlan, egészségtelen lakások vannak.
Ha én a Várba költöző miniszterelnök lennék, nem hoznék ide étkezdét, hanem befizetnék a Budavári Általános Iskola menzájára, hogy lássam, mit esznek a gyerekek - és hogy megérje a Gundelnek is az I. kerületi közétkeztetés ellátására pályáznia.
vnm
Kép: depositphotos