Az utóbbi időben bárkivel beszélek, mindenki megkérdezi, hogy milyen esélyeim vannak. Mármint egyéni képviselő ill. polgármesterjelöltként. Még olyan is volt, aki azért nem akarta nekem adni a kopogtató céduláját, mert "úgysincs esélyem".
Zavarba hoz ez a kérdés, mert egyáltalán nem tartom mérlegelési szempontnak. Megengedem, hogy másnak fontos legyen, de én nem nagyon foglalkozom vele.
Ez a gondolatmenet ugyanis kimondatlanul is azt sugallja, hogy reális győzelmi esély nélkül nincs értelme választáson indulni.
Ezt sugallta tavasszal a Katolikus Püspöki Kar körlevele is, amikor második legfőbb mérlegelési szempontként azt állította fel, hogy a támogatni kívánt pártnak és jelöltnek milyen reális esélye van kormányra kerülni.
Ugyanis, ha végig mennék ezen a gondolatmeneten, arra juthatnék, hogy nincs értelme győzelmi esély nélkül választáson indulni. Sőt, eljuthatnék odáig, hogy nincs értelme az ellenzékiségnek. (Bizonyos kormánypárti megnyilatkozások és az ész nélküli frakciófegyelem mindenképpen erre mutatnak.)
További absztrakcióval az derülhet ki, hogy az egész választásnak semmi értelme. Minek tartunk el olyan sok képviselőt? Nézzük meg a mindenkori közvélemény kutatási adatokat, és a mindenkori ügyvezető kormány ezek alapján tekintse eldöntöttnek az aktuális kérdéseket.
Hát nem! A mindenkor hatalmon lévőknek érdeke, hogy az állampolgárok fásultak, közömbösek maradjanak, hogy ne higgyék el, hogy tudnak változtatni, hogy van értelme hallatni a hangjukat, letenni a voksukat. Nem szeretném ezt elhinni. Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy kudarcokkal teli, gyakran kilátástalannak tűnő munka ellenzékben lenni. Rövid távon mindenképpen.
De hosszútávon - hogy bibliai hasonlattal éljek - egy darabka kovász az egész tésztát megkeleszti.
Emlékeznek a Tizenkét dühös ember c. filmre (színdarabra)? Teljesen lefutottnak látszott az eredmény az elején, csak egyvalaki mondott mást...
vnm
