Nemzetközi Nőnap. Ilyenkor szokás felháborodni azon, hogy miért csak ezen az egy napon gondolnak a nőkre.

Szerintem ez olyan, mint a nemi kvóta: egy szükséges eszköz ahhoz, hogy beépüljön a köztudatba mindaz, amit üzen. Abban a pillanatban, amint a nők egyenjogúsága létrejön, már nem lesz rá szükség, és nem is fogja sérteni senki önérzetét.

Az elmúlt héten két esemény került a szemem elé. Mindkettő szólt nőkről, családról, nemi szerepekről.

Az első arról szólt, hogy a népességfogyás veszélyes mértéket ölt. Ezért szükséges, hogy sok magyar gyerek szülessen. Most szörnyülködhetnék, hogy ez a fajvédő konferencia milyen kirekesztő, de engem inkább az érdekel, hogy mi motiválja azokat, akik elhiszik, hogy társadalmunk minden bajára a középosztálybeli, fehér, keresztény csecsemők születése a megoldás. Miért hiszik el, hogy aki nem feltétlenül akar a „hagyományos családmodellben” élni, és ezt nem akarja virtuális és valós kerítésekkel körülvenni, az le akarja rombolni a civilizációnk alapjait?

Azt hiszem, hogy ez nem fejben dől el. Magyarországon az élet rendkívül bizonytalan, kiszámíthatatlan és igazságtalan. Ebben a helyzetben a fortélyos félelem igazgat és mindenki bezáródik az önvédelem kicsiny köreibe. Ez lehet a hagyományoshoz, az ismerthez való végletes ragaszkodás is.

Ebben az a legszomorúbb, hogy félelmében egy sosem volt családideált sír vissza a magyar társadalom. Az alaptörvényünkben is megfogalmazott család: apa, anya és gyerekek; apa dolgozik, anya pedig otthon van és gyermeket nevel, se a magyar, se a világtörténelem távlataiban sem volt soha és sehol uralkodó modell, sehol, semmikor nem éltek így a családok. Magyarországon csak a XX. század első felében és csak egy nagyon szűk társadalmi rétegben „működő” családmodellről beszélünk, amelynek fenntartásához egyébként számtalan család nélküli ember munkája kellett: cselédek, egyedülálló rokonok stb. És talán kevesen tudják, hogy ebben a vágyott családideálban a megözvegyült nő nem lehetett a saját gyermekei gyámja, egy férfirokon bármikor elvehette őket. A sokat bírált feminizmus egyik vívmánya az is, hogy ma már nem így van. (Erről is szó volt a másik eseményen, amely azt feszegette, hogy „Minek nekünk Nőnap?”.)

Mégis, valamiért ezt hiszik sokan az igazi és egyetlen hiteles és sikeres életútnak, és az ehhez igazodó nemi szerepmintákat az igazi nőiességnek és igazi férfiasságnak. Ha pedig valakinek ez valamiért nem működik, akkor kudarcosnak élik meg saját magukat vagy kritikával illetik a másikat. Ez az ambivalens szexizmus tartja helyükön a konzervatív társadalmakban a nőket: jutalmazza a hagyományos szerepmintáknak megfelelő viselkedést, ezt nőiesnek állítja be, és bünteti a nem megfelelőt. Ráerősít minderre a kormányzati irány, amely nem a családok valódi gondjaira reagál, hanem az ideálisnak tekintett modellnek való megfelelés szerint jutalmaz és büntet.

Pedig a családok már szavaztak. A felnövekvő gyermekek többsége ma már egyszülős vagy mozaik családban nevelkedik. Ez nem szörnyűség és nem a család válságát jelenti, csak azt, hogy a család fogalma változóban van. A szülői szerepek és a nemi szerepminták is változnak. Ahogy a beszélgetésen szakemberek szájából elhangzott: alulról már jön az igény, hogy a nemi szerepek változzanak, de fölülről nincs válasz.

Elhangzott az is, hogy nemcsak a politika reagál rosszul a családok igényeire, hanem egy doktori dolgozat felmérése alapján a cégek, a munkaerőpiac is. A nagyvállalatoknál dolgozó, vezető beosztású, jól kereső férfiak (a hagyományos családmodell minta apái) sem érzik jól magukat a helyzetükben, a családi együttlét és gondoskodás nem egyeztethető össze a vállalati kultúrával. Tehát nem arról van szó, hogy a nők számára nem egyeztethető össze a munka és a család, hanem arról van szó, hogy napjaink munkakultúrája nem családbarát. Pedig az egészséges és kiteljesedett élethez a munka és a magánélet harmóniája is hozzátartozik – férfinak és nőnek egyaránt. Amikor arról beszélünk, hogy a nőknek egyenlő munkáért egyenlő bért kell kapniuk, akkor arról is beszélünk, hogy a családok többségében a nő (is) családfenntartó és ezen családokban felnövekvő gyermekek is egyenlő esélyeket érdemelnek.

A Nők Választójogi Szövetségének világkongresszusa, Budapest 1913.

Ne gondoljuk azonban, hogy ez a vállalati kultúra kőbe vésett és megváltoztathatatlan! Meg lehet változtatni és meg is fog változni, ha elég sokan kiállnak érte. Számomra ezt is üzeni a Nemzetközi Nőnap.

Az államnak nem feladata, hogy megmondja, hogyan éljünk, de feladata, hogy az állampolgárok jó élethez való jogát biztosítsa. Mindenkinek joga van hozzá, hogy legyen otthona, ahova hazamehet, és ahol szeretik őt. Az államnak nem feladata megmondani, hogy ki várja otthon és ki szeresse, de feladata segíteni abban, hogy a maga választotta családban boldoguljon.

Az államnak az is feladata, hogy a munkaerő-piaci folyamatokat a jó élet irányában befolyásolja, a családbarát foglalkoztatást erősítse, valódi válaszokat adjon a családokat feszítő gondokra.

Tévhit, hogy a születésszám csökkenése az önzéssel függene össze. Különösen nem a nők önzésével és karriervágyával. Azért születik ma kevés gyerek, mert a gyermekvállalás nagyon-nagyon kiszolgáltatottá tesz. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben a családoknak biztonságra és kiszámíthatóságra van igényük. Az aktuális szabályozások viszont csak azokat a családokat védik, akiknek az anyagi helyzete eleve jó: ők kapnak adókedvezményt és lakásszerzési támogatást. Az átlagjövedelműek lakhatása viszont nincs megoldva, a lakásbérlésre nincsenek megfelelő támogatások. A nők a szülés után nem tudnak ismét munkába állni, a gyermeknevelés mellett végezhető rugalmas munkaviszonyok száma elenyésző, a gyermekintézményekbe való bejutás kétséges, a támogatások nem egymásra épülnek, hanem egymást kioltják. Például munka mellett 14 hónapos korig nem vehető igénybe ellátás (pedig éppen ekkor kéne a több pénz) és kisebbik gyermek születésekor a nagyobbat kirakják a bölcsődéből.

Látni kellene, hogy ezek nem adományok, hanem a jó élethez, a népesség növekedéséhez szükséges eszközök. Talán voltak korok, amikor elfogadható volt, hogy szüljünk akár a saját életesélyeink feláldozása árán is a nemzet javára, de – még ha egyet is értenék ezzel – kétlem, hogy a XXI. századi Európában esélyes egy ilyen üzenet. Sokkal valószínűbb, hogy elmenekül, akire ilyen nyomást helyeznek.

Vagy – amiben én bízom – kiáll a jogaiért, a választása szabadságáért, a saját, a párja és a gyermekei jobb életéért. Voltak nők, akik kiálltak, és győztek. Álljunk ki mi is!

Egyenlő jogokat a nőknek a munkában, a családban és közéletben egyaránt!

vnm