Értetlenül figyelem, hogy milyen indulatok, lejáratókampányok és féligazságoktól hemzsegő közhelyek árasztották el az on-line médiát a diáktüntetések kapcsán.
Az első, hogy az egész történet ki van hegyezve a tandíjra. Mintha a tiltakozás csak arról szólna, hogy a diákok nem akarják kifizetni a képződésük költségeit. Úgy látom, hogy bár a tandíj fontos része az ellenállásnak, nem erről van szó csupán, hanem arról, hogy nem történik meg a felsőoktatás évtizedek óta sürgető, átgondolt és leegyeztetett reformja, hanem pusztán felülről vezérelt, az egyetemi autonómiát sértő, a tudás megszerzésének esélyegyenlőségét tovább rontó átalakításokról van szó, amelyekkel egy időben jelentős forrásokat is elvonnak a felsőoktatásból. Lehetne arról beszélni, hogy kell-e tandíj a minőségi felsőoktatásban (szerintem egy jó rendszerben bevezetett tandíj előrevivő lehet), lehetne beszélni az egyetemi oktatók jobb anyagi megbecsültségéről, az egyetemek infrastrukturális fejlesztéséről, lehetne beszélni arról az elvről, hogy semmi sincs ingyen, és aki használ valamit, az járuljon is hozzá a költségekhez. Lehetne arról is beszélni, hogyan teremtünk meg egy fenntartható rendszert és ebben a tudáshoz jutás esélyegyenlőségét. Lehetne arról beszélni, hogy mindazt a törődést és szeretetet, amit a szüleimtől kaptam, érdemben a gyermekeimnek tudom visszaadni, így elv lehet, hogy mindenki a tanulásának költségeit a következő nemzedék számára fizeti ki. De nem beszélünk, nem beszéltünk minderről, még a rektori konferenciát sem érdemesítette a kormányzat erre. Egyszerűen direktívát adott ki, aminek központi elve a pénzelvonás. Ennek végrehajtására pedig "inspektorokat" ültetnek az intézmények nyakára.
A második, hogy a hallgatók azért járnak egyetemre, mert nem akarnak dolgozni. Látni kell, hogy a frissen felnőtt fiatalok munkába állásának esélye nagyon rossz, ezen belül a diplomával nem rendelkezőké fokozottan rosszabb. Senkit nem lehet hibáztatni azért, mert a maga számára jobb lehetőségeket szeretne teremteni tanulás által. Nem mellesleg a komolyan vett tanulás, a széleskörű szakmai tudás megszerzése komoly munka, amelybe nemcsak a tanórákon töltött idő számít bele. Úgy vélem, hogy mindenki jól szeretne élni. Én is. Nem látok ebben semmi erkölcstelent vagy szégyellni valót. A jó élet iránti vágy hajtja az embereket, hogy tanuljanak, dolgozzanak, szerveződjenek, a világot számtalan módon előbbre vigyék. A tanult emberek nem pusztán a maguk és családjuk számára teremtenek jólétet, nem pusztán magasabb adójukkal járulnak hozzá a nemzet gyarapodásához, hanem mindazzal a nehezen számszerűsíthető igényességgel, minőséggel szellemi aktivitással, ami a kiművel emberfőket jellemzi. Jó élet alatt természetesen nemcsak anyagi jólétet értek, hanem például egy kiszámítható, szolidáris és reményteli társadalom iránti igényt is.
Itt érkeztünk el a szolidaritáshoz, amit sokszor félreértelmeznek. Úgy állítják be, mintha jólelkű együttérzés lenne a szerencsétlenebb sorsú embertársainkkal. A szolidaritás ennél jóval több: annak belátása, hogy közösségben vagyok más emberekkel (a társadalmunk), és akkor fogjuk jól érezni magunkat együtt, akkor fognak működni a dolgaink, ha figyelünk egymásra, ha méltányoljuk egymás céljait, ha tekintettel vagyunk egymás igényeire és érdekeire. Annak belátása, hogy a másik ember rászorultsága nem egyedül az ő ügye, hanem mindannyiunké, és hogy bármelyikünk bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy rászorul mások szolidaritására.
A negyedik a laptopot olvasó lányok képe, amin sokan felháborodtak, hogy ha olyan gazdagok, hogy van laptopjuk, akkor mit sírnak a tandíj miatt. Nos, manapság a laptop egy egyetemista számára alapvető munkaeszköz. Nagyjából úgy, mint 100 éve a töltőtoll. Biztos, hogy itt is vannak felkapott márkák, drága készülékek, amik státuszszimbólumként vannak jelen a hallgatók között, de a laptop ténye még nem luxus. Az áradó irigységet pedig, amit látok, csüggesztőnek érzem.
Az utóbbi két évben számtalan társadalmi csoport került a kormányzati intézkedések által rosszabb helyzetbe. Előnyugdíjasok, rokkantak, segélyezettek, hajléktalanok, munkanélküliek, pedagógusok, közrendvédelmi dolgozók - még sorolhatnám. Amikor tiltakoztak az intézkedések, a pusztán a pénzkivonást szem előtt tartó változások, az egyeztetés hiányának megalázó volta miatt, akkor a válasz rendre egyfajta lejárató kampány lett. Rendre az következett, hogy a szóban forgó társadalmi csoportról megpróbálták bebizonyítani, hogy az ország keményen dolgozó, rendes állampolgárain élősködnek. Ugyanez zajlik most a diákok ellen is. Előbb-utóbb mindenki bele fog esni valamelyik csoportba (talán egy egészen szűk, kivételezett elit kivételével), és ha mindannyian el is hisszük a másik csoportokról, hogy miattuk élünk rosszul, akkor elérte a célját az oszd meg és uralkodj módszere.
Tisztelem a fiatalokat azért, hogy nem hagyják magukat megosztani, és felemelik a hangjukat az őket ért méltánytalanságért. Ez reményt ad, hogy felépíthetünk egy szolidáris társadalmat, ahol majd jó lesz élni.
vnm
Kép forrása: eduline.hu
